Legújabb Kuffler-díjasunk

2018. november 29.

A Somogyi Péter alapította S.W. Kuffler Kutatási Ösztöndíj ünnepélyes díjátadójára immár hatodik alkalommal került sor, s mint az első négy alkalommal, most is az MTA Székházában. Az idei díjátadón jelen volt David Smith oxfordi professzor, az alapítvány egyik alapítója is, aki amellett, hogy a díjakat átadta, egy nem csak fiatal kutatók számára hasznos tanácsokkal teli előadást is tartott.

Egy másik eltérés is megemlítendő, mégpedig az, hogy az esemény - immár másodjára – a Magyar Tudomány Ünnepe eseménysorozat részeként került meghirdetésre, ami mindenképp jelzi, hogy céljával az MTA mint intézmény is egyetért, és támogatását azzal is kinyilvánítja, hogy a nyertesek abban az épületben tarthatnak előadást, amelyben sikeres kutatók számára is megtiszteltetés. Igaz, ezt talán egy külföldi nyertes jobban értékeli, mint néhány magyar. A díj alapítója iránti tisztelet és magának a díjnak és idei díjazottjainak támogatása abban is megnyilvánult, hogy az MTA két előző elnöke, Vizi E. Szilveszter és Pálinkás József, valamint Freund Tamás, az MTA alelnöke és intézetünk igazgatója is jelen voltak. Eljött Somogyi Péter egykori mentora, Benedeczky István professzor, de kollégái, tanítványai közül is többen (Somogyi József, Hámori József, az MTA rendes tagja, Tamás Gábor, az MTA lev. tagja). S ahogy minden évben, most is köztünk volt a díj legfőbb támogatója, Várkonyi Attila is.

Intézetünkből csak 2015-ben nem volt nyertes pályázó, bár Kuffler-nyertes már abból az évből is van, ui. Prokop Suzanne az egyetem elvégzése után Katona István laboratóriumához csatlakozott. Marosi Endre azonban valódi „KOKI-nevelés”, hiszen már akkor nálunk volt, mikor még egyetemre sem járt. És nem a véletlen műve az sem, ahogy hallott a Kuffler-díjról.
- Mikor és miért kezdted a TDK munkát?

- Még gimnazista voltam, amikor elnyertem az Oxfordi Ramon y Cajal ösztöndíjat, és ennek fődíjaként 2 hónapot tölthettem Somogyi Péter oxfordi laboratóriumában. Számomra ez a két hónap meghatározó volt eddigi tudományos pályámat tekintve, és ezután is mindig így fogok vissza tekinteni Angliában szerzett tapasztalataimra.
Miután visszaérkeztem Budapestre és elkezdtem utolsó gimnáziumi évemet, Somogyi Péter figyelmembe ajánlotta Szabadics Jánost. Még 2014. január tájékán fel is vettem Jánossal a kapcsolatot, ő pedig körbevezetett a laboratóriumban, és elmesélte, mivel foglalkoznak. Nekem ez annyira megtetszett, hogy még érettségi előtt heti rendszerességgel kezdtem bejárni, és igyekeztem minél gyorsabban megtanulni azt a sok érdekességet és újdonságot, ami ott körülvett.

- Hogyan tudod a tanulást és a sok itt töltött órát összeegyeztetni?

- Ez egy nagyon dinamikus feladat, hiszen az egyetemen nincs két ugyanolyan erőfeszítést igénylő félév. Az alapképzés alatt eleinte hetente csak egy-két alkalommal volt lehetőségem a TDK-munkámmal foglalkozni, azonban ahogy teltek a félévek, úgy tanultam meg egyre rugalmasabban beosztani az időmet, s ennek köszönhetően egyre több időt tudtam a laborban tölteni. Meg kellett tanulnom azonban, hogy minden időmet nem szentelhetem kísérleteimnek még akkor sem, ha a tanulnivalók kevésbé hoznak lázba, mert a tanulás is fontos. Most, hogy elkezdtem a mesterképzést, új kihívás elé néztem, hiszen sokkal nagyobb már a tanárok elvárása felénk, sokkal több a gyakorlati foglalkozás is, melyeken nem csak ajánlott a részvétel a sok érdekes új technika miatt, amelyekkel megismertetik a hallgatókat, de kötelező is.

- Mennyire érzed magad csoporttagnak és kitől tanulsz a legtöbbet?

- Az eltelt évek alatt fokozatosan próbáltam beilleszkedni a labor vérkeringésébe. A nyarakat mindig ott töltöttem, de az első időszakokban, mivel az egyetem mellett kevés időm volt bejárni, nem tudtam részt venni a labor mindennapjaiban. Amikor már hetente 4-szer is el tudtam jönni kísérletezni, az hatalmas lendületet adott. Összességében természetesen Szabadics Jánostól tanulom a legtöbbet, de nehéz lenne sorrendet állítani. A laborban mindenki nagyon segítőkész, akármilyen kérdéssel is fordulok a munkatársaimhoz.

- És hogyan hallottál a Kuffler- díjról?

- A díj az évben született, amikor Oxfordban voltam, így, ha lehet ilyet mondani, első kézből értesültem róla. Ami ennél még érdekesebb, hogy odakint az első feladatomként egy piramissejtet kellett mikroszkóp segítségével kirajzolnom, és az egyik akkori kolléga, aki a pályázati felhívást szerkesztette, majdnem ezt a rajzot tette a 2013-as felhívásra. Ráadásul az első Kuffler-díjak egyikét Oláh Viktor kollégám kapta, én pedig már János laborjában tanultam, így a díjátadó rendezvényen jelen is voltam. Régóta terveztem, hogy én is nevezek, de még tavaly is úgy éreztem, nem volna sok esélyem.

- Számítottál arra, hogy nyersz?

- Most, bevallom őszintén, reméltem, hogy van esélyem, bár biztos egyáltalán nem voltam a győzelemben.

- Hogyan értesültél az eredményről?

- Az, ahogy megtudtam, én is díjazott lettem, nagyon az emlékezetembe vésődött! Éppen az államvizsgámra készültem a könyvtárban, amikor rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. Egyből felálltam a helyemről és elindultam kifelé a teremből, hogy válaszolni tudjak a hívásra. Szabadics János hívott, ami hirtelenjében meglepett, mert nem számítottam rá, hogy keres. Ő pedig kissé „csigázva”, de végül csak elmondta, hogy kikerült a nevem a Kuffler-alapítvány weboldalán a nyertesek listájára. Szóhoz sem tudtam jutni, annyira megörültem!

- Szerinted mennyire mutatják a kitüntetések, díjak, konferencia részvételek valaki értékét egy kutatási területen?

- Erről a kérdésről igen hosszú vitát lehetne folytatni, és talán nincs is rá egyértelmű válasz, hiszen a jó kutatók megérdemelten kapnak kitüntetéseket, díjakat.
Egyik kollégám azonban, még akkortájt, mikor bekerültem a laborba, tanított nekem egy fontos dolgot, amihez a mai napig próbálok ragaszkodni.
Azt mondta: „Nem az a fontos, hogy milyen versenyeken indulsz. A kutatás nem a hírnévről szól. Akkor lehetsz alázatos kutató, ha semmi más nem lebeg előtted, csak az, hogy megválaszold a feltett kérdést.”