Navigare necesse est

2018. február 16. Kittel Ágnes

Cnaeus Pompeius Magnus, akit egyszerűen csak Nagy Pompejusként emlegetnek a római történelemben lelkesen kalandózók, bizonyára sosem gondolta volna, hogy kétezer év múlva is idézhetik majd mondását, mellyel a Sziciliából Rómába gabonát szállító hajósokat „buzdította”, hogy a viharos idő ellenére is hajózzanak ki a kikötőből. A teljes mondat így szól: „Navigare necesse est, vivere non est necesse”, azaz „Hajózni muszáj, élni nem.”
Ez a jól ismert, főképp múlt századokban számtalanszor idézett szólás azonban ma is kiválóan alkalmazható, elég, ha a tudomány világában a kutatók állandó küzdelmére, munkájuk eredményének megjelentetésére gondolunk. Mert cikkeket írni és publikálni, a lehető legjobb folyóiratokban MUSZÁJ. Enélkül nem hogy kutatói karrier, de jóformán kutatóként való megélhetés sincs. És hogy a mondáshoz visszatérjünk, viharok is vannak szépszámmal, mostanság szinte állandóan e „vizeken”.
A legnevesebb, nemzetközi szinten is kutatási területük legelsői közt számon tartott kutatók véleménye természetesen igen fontos ebben a kérdésben is, hiszen ők lehetnek azok, akik tehetnek is valamit a változásokért. A leginkább érintettek azonban a fiatalok, a pályájuk kezdetén levők, nemzetközi ismertségük megszerzéséért dolgozók.
Épp ezért is beszélgettünk erről a most oly sokakat foglalkoztató kérdésről Cserép Csabával, aki már kiváló eredményekkel megszerezte a PhD fokozatot, és jelenleg a Dénes Ádám vezette Lendület Neuroimmunológia kutatócsoport munkatársa.


- Hogyan lehetne röviden összefoglalni, miért is kell a kutatási eredményeket a lehető legjobb helyen, leghamarabb, az elérhető legszélesebb kutatói olvasóközönség előtt megjelentetni?
- Az ismeretek halmazának növelése a kutatások alapvető feladata. Minden kutatási eredmény megjelentetése nagyon fontos kimenete a tudományos munkának még akkor is, ha messzire vezető filozófiai viták alapja az a kérdés, a tudományos kutatások hatására csökken-e egyáltalán az ismeretlen halmaza. Másrészről, egy megjelent cikk egyféle teljesítési igazolás is az elvégzett munkáról, ami alapot szolgáltat a tudomány finanszírozásához szükséges döntési folyamatokhoz. Ez magyarul annyit jelent, hogy ettől függ, nyerhet-e a kutató pályázatot, azaz pénzt további munkája támogatására. Itt kezdődnek az igazán komoly gondok.
- A pénz valóban állandó gondot jelent ott, ahol nincs, de minek alapján hogy lehet tisztességgel megítélni, hogy egy közpénzekből folyó kutatásnak mennyire van létjogosultsága, eredményei mennyire lehetnek fontosak a köz számára? És hogy lehet itt rangsort felállítani, mikor mindig több a pályázó, mint a kutatásokra rendelkezésre álló pénz?
- A tudományos teljesítmény nagyon bajosan mérhető, és bár megpróbálkoztak már több mindennel, eddig még egyre sem mondhatjuk, hogy valóban bevált volna. Itt van például az impakt faktor, mellyel az újságokat lehet elismertségük, befolyásuk, olvasottságuk szerint rangsorba állítani. (Az impakt faktor egy adott folyóiratban megjelent tanulmányok átlagolt idézettsége egy évre vetítve.) Még egy TDK hallgató is tudja, mekkora rangja van pl. egy Nature közleménynek vagy Neuron cikknek. Erről a mutatóról azonban kiderült, hogy még a legjobb újság cikkei sincsenek egy szinten abban, hányan olvassák, és főképp idézik őket. A másik legtöbbet használt mutató az adott cikkre vonatkozó citációs faktor, azaz idézettség. Általában elmondható, hogy a magas impaktú folyóiratokban megjelent cikkek esélye a nagyobb idézettség elérésére magasabb, de ez sem egyértelmű, a kivételek száma meglehetősen magas.
- Első hallásra úgy tűnik, ez a két szám azért elég sokat elárulhat egy kutatás mások által is elismert fontosságáról, és ha a tudományban eltöltött éveket is tisztességgel figyelembe veszik – azaz egy kezdőtől nem várnak el sem annyi impaktot, sem olyan magas idézettséget, mint aki már 20 éve pályán van - egy jól megírt pályázati anyaggal együtt már megfelelő alapot adhatnak a helyes pályázati döntéshez!
- Kétségkívül segítség, de számolnunk kell azzal is, hogy mindig vannak divatos kutatási témák „trendek”, melyekben egy jól megírt, már nagyon várt, vagy épp ellenkezőleg, nagyon új eredmény könnyebben megjelenhet igen jó lapban, még akkor is, ha nem eléggé igazolt! És ez a publikálás egyik sarkallatos pontjához vezet, a kéziratok bírálatához, azaz a „peer review-hoz”, hiszen bírálat nélkül megjelent cikkeknek nem lehet létjogosultsága a pályázati pénzek odaítélésekor sem, nemhogy a tudományos területen való elismertségben.
- De mi a gond a bírálatokkal?
- Elvileg csak az adott szakterületek elismert alakjainak lenne szabad bírálniuk, de ez lehetetlen feladat, hiszen a publikációk száma hatalmas mértékben nő. A munkát elvállaló, de megfelelő szintű szakértelemmel nem rendelkező bírálók nagy száma miatt viszont a „peer review” színvonala soha nem látott mértékben zuhan. A lapok szerkesztői, akik feladata a beérkezett bírálatok alapján dönteni a megjelentetésről, ettől még nehezebb helyzetbe kerülnek, hiszen sok olyan döntés vár rájuk, melyben nem feltétlenül kompetensek. És rajtuk, ill. az általuk elfogadott cikkeken múlik, hogy az adott folyóirat következő évi impakt faktora nő-e vagy csökken, előrébb rukkol-e szakterületének rangsorában, vagy hátrébb csúszik. Ennek természetesen szintén széles körben érezhető anyagi vonzata vannak!

- Mondanál példát is nyilvánvalóan helytelen döntésekre?
- Természetesen. Két éve sincs, hogy a Nature-ben megjelent egy tanulmány, mely szerint akut iszkémiás agyi károsodás során az asztrociták saját, egészséges mitokondriumaikat adnák át a sérült neuronoknak, így próbálva segíteni azokat.
Ez az eredmény – lássuk be – igen nagyot szólna, ha minden állítása igazolva lenne. A tanulmány ugyan rengeteg adatot tartalmaz, de mind indirekt módon utal a felvetett jelenségre, egyik sem közvetlen bizonyíték. Ezzel a véleményemmel korántsem vagyok egyedül, hiszen egy másik folyóiratban fel is hívják erre a figyelmet. Ugyanakkor az ellenkezője is előfordul, mikor alapvető fontosságú munkákat, kiemelkedően fontos cikkeket lehet olvasni sokkal kisebb elismertségnek örvendő folyóiratokban.
- Elképzelhető, hogy ez a cikk sem került megfelelő kezekbe! Van esetleg még valami más is, ami a bírálókat, szerkesztőket tévesen befolyásolhatja?
- Sajnos igen. Az utóbbi években több olyan nagy nevű újság is, mint a már említett Nature, külön folyóiratot indított a legmodernebb módszerekről, fejlesztésekről és azok alkalmazhatóságairól írt cikkek megjelentetésére. Ez – a tisztán módszertani publikációk külön platformra helyezése – jó irány, az azonban már nem, hogy olyan cikkek jelenhetnek meg vezető lapokban, melyek egyetlen érdeme, hogy a legújabb módszerekkel ismételnek meg olyan eredményeket, melyek adott esetben már akár évtizedek óta ismertek voltak. Az ilyesmi vállalhatatlan kellene legyen mindenütt, mégis lehet példát találni rá vezető lapok esetében is. Pl. a Journal of Neuroscience-ben jelent meg olyan cikk, melyben gyakorlatilag semmi újat nem mondanak, nincs releváns kérdésfelvetés, így értelemszerűen nincs válasz sem, csak egy egyébként nagyon fontos és magas színvonalú módszerrel (krio-elektron tomográfia) készített gyönyörű képsorozat. Gyakorlatilag azt igazolták csak, hogy a módszert sikeresen beállították az intézetükben. Eközben más laborok ugyanezzel a módszerrel hosszú évek óta kiemelkedő eredményeket, valós kérdésekre adott valódi válaszokat közölnek.
- Elég elkeserítően hangzik, hiszen ez a helyzet rövid távon a kutatóknak, hosszabb távon a folyóiratoknak sem jó, ráadásul a kutatást támogató társadalomnak is kárt okoz!

- Így van. A jelenlegi helyzethez nagyban hozzájárul a kiadók profitorientáltsága is. A kiadók számára kívánatos üzleti modell ugyanis úgy valósítható meg, ha a folyóirat tudatosan azokat a cikkeket jelenteti meg, melyeket feltehetően sokan idéznek majd. Így ezek az újságok sajnos egyre közelítenek a tudományos bulvárhoz, "trendi", nagyot szóló témákat jelentetnek meg, még ha az eredmények nincsenek is kellőképp igazolva. Mindezen problémák egyre szélesebb körben válnak ismertté a tudományos közvéleményen belül.
- Valóban, némely kutatói válaszlépésről és ennek visszhangjáról mostanában nem csak a tudományos sajtó írt!
- Igen, elég, ha a két legismertebb internetes honlapot említem, ahol szabadon elérhetők azok a cikkek, melyeknek szerzői az ún. „open access” lehetőségért a folyóiratnak fizetendő, általában félmillió Ft körüli összeget nem tudták megfizetni, vagy éppen csak nem szerették volna megvárni eredményeik közlésével a „peer-review”-val járó hosszadalmas folyamat végét. (Az, ha valakinek nincs elég kutatási támogatása az „open access” opció kifizetésére, a további támogatások elnyerési esélyét is rontja, hiszen nagyon is számít, hányan tudják az egész cikket olvasni és aztán saját cikkükben idézni!)

A bioRxiv honlapjára a kéziratok folyóiratok által még el nem bírált változatát lehet benyújtani, és idézhetők is /DOI számot kapnak/, a munka bírálat utáni, hagyományos folyóiratban történő elfogadásakor pedig közvetlen linket biztosítanak a közleményhez. Ez a lehetőség elsősorban azért nagyon jó, mert az általában hosszú bírálati procedúra kellemetlen helyzeteket okozhat annak a fontos kérdésnek eldöntésében, ki ért el hamarabb áttörést egy adott témában, kié az „elsőség”.
Ugyanakkor azt is hozzáteszem, hogy semmiképp nem lenne helyes, ha pályázatokban elfogadnák az itt megjelent, idézhető munkákat, és személy szerint abban sem vagyok biztos, jó volna-e a „peer review”-n átesett, bírált tanulmányok referencialistájában bioRxiv idézeteket látni.
- Ez a honlap jogilag nem támadható, ellentétben a sci-hubbal, melynek alapítóját – jelenleg ugyan behajthatatlan – 15 millió dolláros bírsággal sújtotta egy amerikai bíróság.
- Kétségtelenül jobb lenne, ha a helyzetet közös megegyezés alapján, a tudományosság és a társadalom érdekeit is szem előtt tartva oldanák meg! Néhány kiadó részéről szerencsére történtek is már lépések ebben az irányban. Igaz, egy fecske nem csinál nyarat, de pár folyóirat felismerte, hogy baj van ((eLIFE, eNeuro, Nature Communications) ) és próbálnak bevezetni egy gyorsabb és igazságosabb bírálati rendszert. Ez azt jelenti, hogy a bírálók a kéziratnak azt a formáját kapják meg, melyben a szerzők neve és lehetőség szerint semmi olyan adat nem szerepel, mely személyükre utalna, így a bíráló az eredményekre összpontosíthat. Ezen felül a bírálók egymás véleményét is látják, s azt összevethetik a sajátjukkal.
- Volt már ilyen újsággal tapasztalatotok?
- Januárban jelent meg egy tanulmányunk az eNeuro-ban, és maximálisan elégedettek vagyunk a bírálati rendszerrel. Kimondottan gyorsan kaptuk meg a válaszokat, és az általában tapasztalhatóhoz képest a bírálók sokkal relevánsabb kérdéseket tettek fel. Ugyancsak szimpatikus, hogy a folyóirat honlapján a teljes bírálat (kérdések és a szerzői válaszok, illetve a szerkesztői konklúzió) is elérhető.
- Mi vezethetne szerinted a kérdés valódi megoldásához?
- Az, ha a pályázatok bírálatánál a támogatásról döntők vennék a fáradtságot, és megnéznék az eredeti közleményeket, és nem csak impakt és idézettségi adataikat vennék figyelembe, de közülük is előnyben részesítenék a tudományosság valódi értékeit felismerő és díjazó kiadóknál közölt publikációkat. Ez persze olyan mennyiségű többletmunkát jelentene, hogy nagyon kicsi esélyt látok a megvalósulására. De vannak még reményteli kezdeményezések, a Society for Neuroscience például nem régen bírálói képzést indított PhD hallgatók részére.

Csaba még egy olvasnivalót ajánlott figyelmembe, ugyanis a téma koránt sem csak minket érdekel!