Szőnyi András az Eppendorf-díj helyezettje

2019. november 5.

Az intézetünkben is mindenki által ismert, jó minőségű labortemékei miatt pedig elismert Eppendorf cég 2002-ben két nagy presztízsű díjat alapított fiatal kutatók kiemelkedő eredményeinek ösztönzésére és jutalmazására. A két díj közül az idegtudományit minden évben a Society for Neuroscience konferenciája idejében adják át.
Idén ezt a díjátadó ünnepséget Chicago egyik leglátogatottabb részén, a Michigan sugárút legszebb szakaszán, a Millenium parkkal szemközti oldalon levő patinás St. Jane hotelben rendezték. Itt szállt meg a cég vezetőin, a Science folyóirat idegtudományi publikációkért felelős szerkesztőjén, szerkesztő bizottsági tagjain és minden bizonnyal még számos neves, az ünnepségre meghívott kiválóságon kívül a díj tavalyi és idei nyertese mellett a másik két döntős is, köztük a mi Szőnyi Andrisunk.

Lehet, néhányan nem tartják olyan nagy dolognak, ha valaki "csak" az első három egyike, így jó ha ők is tudják, hogy magyar győztes az Eppendorf-díj díj 17 éves története alatt még nem volt, s Andris előtt ebbe az első háromba is csak a ma már akadémikus Tamás Gábornak /SzTE Szeged, 2006/ ill. Kepecs Ádámnak /Cold Spring Harbor Laboratory, 2010/ sikerült bekerülnie!

- Mikor, kinek az ötletére határoztad el, hogy pályázol az Eppendorf-Díjra?

- Miután májusban megjelent a nucleus incertus epizodikus emléknyomok rögzítésében játszott szerepéről szóló Science cikkünk, kollégánk, László Zsófia hívta fel a figyelmemet rá, hogy akár pályázhatnék is a díjra.
Megnéztem a pályázati kritériumokat, s mivel szerencsére mindegyik feltételt teljesítettem, melyek alapján benyújthattam az esszémet. Így június elején, mikor a baseli életkörülményeim felépítésén dolgoztam és viszonylag sok időt kellett várakozással töltenem, megírtam a pályázatot.

- Mi volt számodra a legvonzóbb a pályázatban, és mi a legnagyobb kihívás a pályázat elkészítésében?

- A legvonzóbb dolog természetesen a 25.000 dolláros nagydíj volt, amit végül nem sikerült elhódítani. Azonban utólag, a Chicagóban tartott díjátadó eseményen beláttam, hogy a legfontosabbat így is megkaptam: a lehetőséget, hogy igen tehetséges fiatal kutatókkal, mentoraikkal, és a tudományos életet aktívan formáló döntéshozókkal ismerkedhettem meg. Ennek pedig komoly előnyei lehetnek a jövőben, akár tudományos együttműködésről, akár más típusú információcseréről lesz szó!

- Ebben nagyon igazad van! De arra még nem válaszoltál, mi volt a legnehezebb a pályázat megírásában?

- Az esszé elkészítésében a legnagyobb kihívás az volt, hogy eredményeinket a laikus, vagy a nem közvetlenül a mi tudományterületünkön dolgozó érdeklődők számára is érthetően, érdekesen és tömören kellett megfoglamaznom. Az esszé a Science-ben, az ismeretterjesztő, közérthető cikkeket tartalmazó részben jelent meg, ezért a szokásos tudományos nyelvezettől eltérő módon kellett fogalmazni. Ráadásul eléggé későn kaptam észbe az esszéíráshoz – a leadási határidő június 15-e volt – ezért mindezt hatékonyan, kevés javítási idő ráhagyásával kellett megoldani.

- Mit gondoltál az esélyeidről? Megnézted az eddigi győztesek eredményeit.?

- Őszintén szólva nem néztem meg, hogy milyen az életrajza az eddigi döntősöknek, mert biztos voltam abban, hogy csak komoly teljesítménnyel rendelkezők pályáznak, ezért mindenképp nagy lesz a verseny, azonban ez nem volt indok arra, hogy ne próbáljam meg.
A korábbi esszék egy részének alapos tanulmányozása után arra jutottam, hogy olyan sokféleképpen lehet megfogni és közérthetővé tenni az egyes kutatási eredményeket, hogy a sikerre nincs bevált recept! Így a legjobb tudásom és a saját stílusom szerint próbáltam megírni az esszét, melynek javításában Nyiri Gábor volt segítségemre, aki nagyon hasznos tanácsokat adott.

- Mikor tudtad meg, hogy döntős vagy és mit éreztél?

- Az, hogy döntős lettem, nagy örömmel töltött el, mert a fenti okoknál fogva nem is számítottam arra, hogy dobogós helyezésre méltatják a munkámat.
Mint döntős, részt vehettem a Society for Neuroscience 2019-es konferenciáján, amire egyébként nem tudtam volna elmenni, és ez is külön ok volt az örömre.
Ezt az egész eseménysorozatot, a díjat és a díjátadót is beleértve, komoly dicsőségnek élem meg, és büszke is vagyok rá.

- Mit gondolsz a győztes Lauren Orefice eredményeiről és előadásáról, és a Yale-ről érkezett, horvát származású Zvonimir Vrselja munkájáról?

- Lauren, a nagydíjat megszerző lány, a Harvardról érkezett, és nagyon érdekes kutatást folytat a perifériás érzőneuronok autizmusban való érintettségével kapcsolatban. Közel egy éve önálló csoportvezető, és nagyon lelkes a csoportjával és az eredményeikkel kapcsolatban. Zvonimir, aki szintén döntős volt, egy különleges perfúziós eszköztáron dolgozik a Yale Egyetemen, a stroke utáni reperfúziós károsodások hatékonyabb kezelése a céljuk. Mindkettejükkel hamar megértettük egymást, már csak azért is, mert a karrierünknek és az életünknek egészen hasonló stádiumában vagyunk.

- Milyen volt a díjátadó napja számodra?

- A díjátadónak volt egy protokolláris és egy szabadabb része. A protokolláris rész során készítettek velünk egy videóinterjút, illetve sok közös fotót a zsűrivel és a szervezőkkel, közöttük az Eppendorf cég vezetőivel és a Science idegtudományi publikációért felelős szerkesztőjével, Peter Sternnel. Ezután érkeztek a meghívott vendégeink, és egy állófogadás, majd a díjátadás következett. Lauren megtartotta az eredményeiket összefoglaló előadást, majd következett a kötetlenebb gálavacsora. Itt sokakkal meg lehetett ismerkedni, olyanokkal is, akik a tudományos beosztásuk miatt egyébként meglehetősen elfoglaltak. A magam részéről nagyon élveztem az egész eseményt, és az új ismeretségekért, talán barátságokért is, különösen hálás vagyok.

- A díjátadón Peter Stern azzal kezdte bemutatásodat, hogy mágikus éved van, hiszen a májusban megjelent Science cikketekben első szerző voltál, és megjelenés előtt áll csoportotok második Science cikke, melyben Zicho Krisztiánnal osztoztok az első szerzőségen.

- A 'mágikus év' kifejezés nagyon kedves mondás volt Peter Stern részéről, de én inkább a csoportunkra és a munkacsoportjaink közötti együttműködésünkre szeretném vonatkoztatni. Ez a díj egyfelől a magas szintű kutatásról, másrészt annak közérthető, érdekes bemutatásáról, értelmezéséről szól. Azt gondolom, ha az első feltétel nincs meg – ami egyértelműen csapatmunka eredménye – akkor bármilyen egyedi módon is írtam volna meg az esszét, nem lett volna ilyen sikeres. Ezért ismét köszönet illeti a közreműködő csapattagokat!

Másrészt ez a „mágikus év” az azt megelőző 4 -5, "mágikusnak" épp nem nevezhető év következménye.
Hiszem, hogy a kemény erőfeszítést elismerés követi, ezért a következő „mágikus évek” is az őket megelőző időszakok munkájának lesznek eredményei. És igen, remélem, lesznek még szakmai sikereink a jövőben is.

- Az Eppendorf-díjra pályázol még? A korhatár miatt megtehetnéd...

- A díj történetében még sosem fordult elő, hogy valakit kétszer díjaztak volna, ezért én sem fogok többször esszét beadni. Egyébként, ahogy már mondtam is, ez a döntőbe jutás számomra egy győzelemmel ér fel. A zsűri helyében én biztosan olyanokat részesítenék előnyben, akik még nem kaptak lehetőséget, és a beérkezett esszék mennyiségét és színvonalát tekintve nem nehéz megfelelő győzteseket találni.
Azt azonban merem javasolni, hogy bátran méressék meg magukat azok, akik úgy érzik, hogy a feltételeknek megfelelnek, mert az esszéírás segít összegezni és megfogalmazni a kutatás során kiérlelt gondolatokat.
És még ha nem is kap díjat érte az ember, mindig jó az átfogó képet látni – ki tudja, milyen új ötletek születhetnek egy ilyen esszé megírásából!