Tudós nők

2017. november 24. Kittel Ágnes

Az MTA ebben az évben több kisebb-nagyobb olyan eseménynek is teret ad, mely a nők és a tudomány kapcsolatát ill. a nők helyzetét, lehetőségeit vizsgálja.
Az 2017. október 27-én rendezett „Nők a tudományban” („Women and Science”) konferencia fő szervezője a budapesti Francia Intézet volt, és a nyitó előadást is francia, Patrizia Paterlini-Bréchot (CNRS, Párizs), a sejtbiológia és onkológia nagyhírű professzora tartotta. A hallgatóság soraiban alig akadtak férfiak, és a felkért előadók, ill. a kerekasztal résztvevői között is csak néhányan, köztük a köszöntőbeszédet tartó Lovász László, az MTA elnöke.

A konferencia első része kizárólag a tudomány területén dolgozó nők helyzetével foglalkozott, és arra próbált választ, megoldást keresni, hogyan lehetne megszüntetni a nők sokkal alacsonyabb részvételi arányát a kutatásban, döntéshozatalban és irányításban.
A férfiakéhoz képest aránytalanul kisebb részesedés még a fejlettnek mondott nyugati országokban is általánosnak mondható, pedig a tudomány területén dolgozó nők tulajdonképpen még szerencsésnek is mondhatják magukat, hiszen ez az egyik olyan terület, ahol létezik kitörési lehetőség.
Elég, ha a talán legnagyobb, de szerencsére elég széles körben ismert példaadóra, Mme Curie-re gondolunk, aki Maria Sklodowska néven született épp 150 éve november 7-én, Varsóban.
Nekünk, magyaroknak eszünkbe juthatna akár egy másik évforduló is, hiszen épp 110 éve történt, mikor Maria Sklodowskát már két éve Marie Curie-nek hívták, egy éve már a polóniumot is felfedezte, hogy az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma, 1879-ben Zürichben nyert diplomáját királyi közbenjárásra végre itthon is honosították. Lenne okunk elég róla is megemlékezni, bár maga az évforduló ünneplésre nem igazán ad okot.
Maradunk tehát Mme Curie-nél, akinek emlékévét nem csak a lengyeleknél és franciáknál, de az egész tudományos világban ünneplik, mert amit tett, kiemelkedő. És valószínű nem is az a legnagyobb dolog tettei között, hogy még a Nobel-díjasok elit társaságában sincs rajta kívül senki, aki két különböző tudományágban érdemelt Nobel-díjat /1903 fizikai, 1911 kémiai/.
De térjünk vissza a konferenciára, melyen az elhangzott kérdések is válaszok szinte visszhangozták a mostanában a napi sajtóban is megjelenő híreket. Nem a botrányokra és nyilvánosságra került különböző visszaélésekre gondolok, hanem azokra a cikkekre, melyek alátámasztják pl. azt, hogy a nők részvétele kimutathatóan előnyére válik az orvosi kutatásoknak.
A legrangosabb tudományos díj, a Nobel-díj esetében ez az év éppen nem javítja a statisztikát, hiszen bár több Nobel-díjat is megosztva adtak ki, egyetlen nő sem volt a díjazottok között, de mint azt Martin Kerntől, az Európai Innovációs és Technológiai Intézet igazgatójától megtudtuk, az utóbbi években az 1900-1980 közötti 5 %-ról 19 (!) %-ra nőtt a női díjazottak aránya.
Több női díjazott van egy sokkal újabb alapítású, alig 10 éves díj, de egyre növekvő elsimertségű és a díj összegét tekintve a Nobel-díjjal összemérhető kitüntetés, a Kavli -díjasok közt is, sőt, a matematika és információ-tudomány, számítógép-tudomány legrangosabb díjazottjai közt / Fields-érem, Turing-díj / is feltűnik néhány tudós nő neve.

Jenny Graves, a L’Oreal egyre növekvő elismertséget szerző nagydíjának egyik nyertese épp most kapta meg Ausztráliában a miniszterelnök díját, s lett ezzel az első nő, akinek tudományos eredményeit ezzel is elismerték. A vele készült interjúban épp azokról a kihívásokról, megoldandó nehéz helyzetekről ill. választásokról beszél, amelyekről a konferencián is bőven hallhattunk, és amivel a női kutatók gyakorlatilag mindenütt ahol egyáltalán egyetemre járhattak és tudományos pályára mehetnek (!) – szembe kell nézzenek.
A két alapkérdés a „karrier vagy/és család”, ill. mit kell tenni az egyenlő elismerésért.
Katerina Falk, a prágai ELI-Beamlines vezető kutatója szerint a megoldás a küzdelem, a harc, mindennemű igazságtalanság ellen azonnal szót emelni. A stratégia sikerét saját példájával igazolta, mert a pozíciót, amit most elfoglal, csak ennek segítségével tudta megszerezni.

Dr. Kondorosi Éva válasza ezzel szemben a kemény munka, sokkal többet és sokkal keményebben dolgozni, mint egy férfinak. Saját példája nem igazolta azt a statisztikát, miszerint akinek a férje akadémikus, az maga is könnyebben lesz az. Őt kétszer is hiába jelölték kiemelkedő eredményei alapján, azzal utasították el, hogy bár mindez valóban imponáló, saját laborja is van, de ehhez sokban hozzájárulhatott férje segítsége. Harmadjára sem volt sok reménye a megválasztásra, még a nevét is tudta az esélyesebb férfi jelöltnek, csakhogy ekkorra már az Amerikai Tudományos Akadémia /AAS/ tagjává választotta, és az egyetlen magyart, akit ott megválasztottak, mégsem utasíthatták itt vissza. Hihetünk neki, hogy mindezért háromszor annyit dolgozott, mint férfi kollégái.

Az MTA elnöke szerint „amennyiben létezik az a sokszor emlegetett „üvegplafon”, meg kell vizsgálni, hogy milyen társadalmi gyökerei vannak”.
Ez az egyetlen mondat türelemre kell, intsen minden nőt – de tettre is buzdítson nemtől függetlenül mindenkit, mert nem csak a tudóstársadalom, de az egész társadalom érdeke, hogy egymást kölcsönösen megbecsülő, segítő és azonos szempontok szerint értékelő felek dolgozzanak együtt.

És most nézzünk körül a „saját portánkon”, mi a helyzet nálunk, az ország egyetlen agykutató intézetében, egy nemzetközileg is jegyzett intézetben? Kezdjük fentről!
Nobel-díjasunk ugyan még nincs, de igazgatónk, Freund Tamás 2011-ben elnyert Agy-díja az agykutatók közt a legrangosabb, az idegtudományok nagyobb területén pedig a Kavli-díj melletti legmagasabb kitüntetésnek számít.
Négy személyből álló igazgatóságunk tagjai közt két férfi és két nő van, az arány tehát ideálisnak mondható.
Az intézet aktív állományára vonatkózó adatok szerint jelenleg két akadémikusunk van, mindketten férfiak, de az MTA doktorai tekintetében az egész akadémiai hálózatra vonatkozó 16%-os női arány nálunk 31 % (5 nő és 11 férfi).
Lássuk most a nagy pályázatok nyertesei közt a férfiak és nők arányát. Ezek száma mindenképpen minősíti az intézetet, és ha ennek alapján osztályoznának bennünket, igen jó érdemjegyet kapnánk. Azonban ha a női nyertesek arányát nézzük, a helyzet már korántsem olyan kedvező. Az eddig elnyert legnagyobb és legnevesebb kutatási pályázatok / ERC és NIH / nyertesei egészen mostanig kizárólag férfiak voltak. Csak voltak, ugyanis megvan első női ERC nyertesünk, aki abban is egyetlen, hogy egyedül ő nyert Wellcome Trust és a Lendület pályázatot is.

Az intézet tizenhét kutatócsoportjának vezetői közt 14 férfi és mindössze 4 nő van, és egyetlen nő a hét tudományos szolgáltató egység vezetői közt is, de közülük /eddig/ négy rendelkezik az MTA doktora fokozattal. Ez ilyen arányban semmiképp nem igaz a férfi csoportvezetőkre, bár egy fokozat korántsem elégséges és nem is szükséges feltétele annak, hogy valaki jó kutatási csoportvezető legyen.
A beosztásokat tekintve a főmunkatársak közt is sokkal több a férfi /18:8 az arány/, míg tudományos munkatársaink és segédmunkatársaink esetében a férfiak és nők száma szinte azonos.
Ez az egyenlőség azonban, legalábbis ebben az évben, nem igaz a PhD hallgatókra, akik valamilyen szinten feltétlenül, az intézet jövőjét is jelentik. Az ösztöndíjas PhD hallgatókat tekintve a 31-ből mindössze 12 lány, és ez a jelentős egyenlőtlenség, mely a matematika, informatika, fizika területén jellemzőnek mondható, intézetünkben a korábbi években nem volt jellemző.
A helyzet tehát nálunk, ebben a viszonylag kis intézetben sem egyszerű és nem is egyértelmű.
A nők létszáma csak kicsit alacsonyabb, mint a férfiaké, de az igazgatóságot nem számítva, a magasabb pozíciókban, ráadásul még a PhD hallgatók közt is kevesebben vannak.

Lovász László szerint meg kellene vizsgálni, hogyan lehetne vonzóbbá tenni a lányok számára is a matematikát, fizikát, tenni valamit azért, hogy több lány kapjon kedvet a természettudományokhoz.
Egy a témában magát érintettnek érző véleménye ugyan könnyen lehet túlságosan szubjektív, de talán elfogadható ha azt mondom, kezdetnek az is elég lenne, ha nem vennék el a kedvüket tőle. Ha egy kicsit több segítséget és bátorítást kapnának, amikor erre szükségük van. És nem csak a természettudományok oktatásában. Az előbb már említett ausztrál Jenny Graves szerint ugyan egy nő sosem tud „jó időben” elmenni gyereket szülni, és mindenkinek meg kell vívnia a maga harcát, de intézete, munkahelye sokat tehet azért, hogy az időnként feltétlenül több terhet könnyebben cipelje.
Azt ugyan nem gondolom, hogy a KOKI-nak az új épületben bölcsődét, óvodát is kellene nyitnia, mint amit ő egyik lehetséges segítségnek említ, de a magasabb fizetés, a részmunkaidő lehetősége, az otthonról való kapcsolattartás megkönnyítése és eredmények elismerése terén még nálunk is lenne tennivaló.