Vadászok, ragadozók, áldozatok

2021. február 24. szerda
Címkék: Hírek

A "ragadozó" nyílt hozzáférésű folyóiratok veszélyéről írtunk már egy éve, azonban egy most megjelent cikk újabb problémára hívta fel a figyelmet. Erre pedig azoknak is figyelniük kell, akik nem közölnek ilyen újságokban.

Bizonyára sokan tapasztalták már, hogy egy-egy kimondott szóra valamilyen kép villant fel előttük. Ez a kép személytől függően más és más lehet, így bizonyára érdekes válaszok születnének a "ragadozó" szó elhangzása után is. Ha kutatók is lennének a megkérdezettek közt, még az is előfordulhat, hogy a földön-vízben-levegőben prédára leső élőlények mellett valamilyen tudományos folyóirat vagy tudományos kiadó neve is elhangozna - teljes joggal.

Egy amerikai egyetem könyvtárosának, Jeffrey Beallnek már 2008-ban feltűnt, hogy egyre több, meglehetősen kétes színvonalú, nyílt hozzáférésű folyóirattól (Open Access: OA) kapnak felkéréseket, hogy csatlakozzanak szerkesztőségükhöz. Mint angol anyanyelvére - és annak a tudományban betöltött egyeduralkodó szerepére is - büszke könyvtárosnak, a kérést tartalmazó levelek általában gyenge angolsága is azonnal szemet szúrt. Mivel pedig kutató is volt, rögtön neki is látott az adatgyűjtésnek, és egy-két év múlva már cikkeket közölt az általa potenciális, lehetséges, ill. valószínű "ragadozó" nyílt hozzáférésű folyóiratok" névvel illetett kiadókról és kiadványaikról.
(A "ragadozó folyóirat" nevet pedig annyira találónak érezte, hogy le is védette.)

A hamar elhíresült Beall-listán 2011-ben még csak 18 kiadó, 2017-re azonban már 923 kiadó szerepelt. Ezután a lista bővítését nem Beall végezte, mivel annyi támadást és részben jogos kritikát is kapott, hogy 2017. januárjában mind blogját (Scholarly Open Access) mind munkahelyének, a Colorado Egyetemnek kari honlapján levő oldalát is eltávolították. Munkája azonban sem feledésbe nem merült, sem kárba nem veszett, hasonló feketelistákat később mások is létrehoztak.
Kétségtelen, Beallnek nem volt mindenben igaza, de kiváló érzékkel vette észre, melyik folyóiratnál nem megfelelő a minőségellenőrzés. Ezt igazolta a Science 2013-ban végeztetett tesztjének eredménye is. A szúrópróba során egy tudományos hibát tartalmazó kiadványt nyújtottak be nyílt hozzáférésű kiadókhoz, amit sokuk a nyilvánvaló hiba ellenére elfogadott, azok közül a folyóiratok közül pedig, melyek Beall listáján szerepeltek, 82%. Ez sokkal magasabb arány annál, hogy véletlen egybeesésnek lehetne tulajdonítani!

De miért kell erről ma is beszélni? Elsősorban nem azért, mert ettől az évtől kötelező az OA közlés a pályázatokból kutatást végzők számára, hanem mert egy újabb veszélyforrásra is fény derült.

Vít Macháček és Martin Srholec első olvasatra hihetetlennek látszó adatokat közölnek a Scientometrics (2021) folyóiratban megjelent tanulmányukban. Az Elsevier tulajdonában levő Scopusban, a legnagyobb és talán a legelfogadottabb kivonat és idézettségi adatbázisban, ahol az indexelt folyóiratoknak bizonyos minőségi követelményeknek kell megfelelniük, 324 olyan folyóiratot azonosítottak, amelyek szerepelnek Beall listáin. Ezekben a folyóiratokban csak 2015–2017 között 164 ezer cikk jelent meg, közöttük ki tudja hány olyan is, melyet soha nem küldtek ki bírálatra. (A bírálat nélküli megjelentetés az egyik legveszélyesebb jellemzője a valóban ragadozó típusú kiadványoknak.)

Bár talán minden kutatónak volt már kellemetlen tapasztalata beküldött munkájára kapott bírálatokkal kapcsolatban, összességében mégis kimondható, a kritikák után átdolgozott cikk jobb lett, mint az eredeti kézirat volt.
Nyilvánvaló, hogy az a kutató, aki egy olyan újsághoz nyújtja be egyébként jobb sorsra érdemes, értékes eredeti gondolatokat, felvetéseket tartalmazó munkáját a gyors megjelenés érdekében, ahol érdemi bírálatokra nem sok időt vesztegetnek, ezt a lehetőséget elveszíti. Még az is előfordulhat, hogy amit a bírálók vettek volna észre, mint még kidolgozásra váró feladatot, az olvasók közül látja meg valaki, és így a "nagy felfedezés", az elsőség majd az övé lesz - és ezért nem is lehet hibáztatni. És az, ha idézik az "ihletet adó" közleményt, az eredeti munka szerzője számára bizony csekély vigasz.
A ma széles körben alkalmazott plágiumkereső programoknak köszönhetően talán már nem annyira jellemző az, hogy ilyen kevesek által olvasott, csekély elismertséggel rendelkező ragadozó folyóiratokban megjelent munkák értékes adatait valaki más "újrahasznosítja", de megtörtént már az is, hogy teljes cikket sikerült igen csekély változtatással és azzal a koránt sem lényegtelen módosítással a szerző személyét illetően,
elismert folyóiratban megjelentetni. Az ilyesmi mindig komoly erkölcsi kárt okoz a valódi szerzőknek.

A szélesebb tudományos közösség számára az jelent reális veszélyt, ha valami bírálat hiányában hibával, nem kellő számú adattal, megfelelő statisztikákkal, stb., jelenik meg. Ez lehetőséget ad arra, hogy egy kutató a számára vonzó, saját elképzeléseit igazoló konklúziót látva, már idézi is a cikket saját eredményei, hipotézise támogatására, holott nincs biztosíték arra, hogy az a bizonyos következtetés valóban megállja a helyét! És hasonló kutatási pályázat esetében is előfordulhat.

De hogyan maradhatnak fent ilyen folyóiratok egyáltalán, mikor tekintélyük nem igen van, - bár honlapjukon akármit írhatnak, még magas impakt faktorral is büszkélkedhetnek - és súlyos pénzeket kell fizetni náluk azért, hogy egy munka megjelenjen?!
A Scientiometriában megjelent cikk szerzői több okot is felsorolnak - már csak emiatt is érdemes elolvasnia az eredeti közleményt annak, akit a téma közelebbről is érdekel -, most csak az egyik legfőbb, nem csak általunk, de Európa összes kutatóhálózattal rendelkező országában jól ismertet, a publikációs kényszert emeljük ki. A szerzők
statisztikai adatai alapján készült világtérkép szerint azonban Európa országaira - Albánia kivételével, ahol az ilyen folyóiratokban megjelent cikkek aránya vetekszik a listavezető Kazahsztánéval és Indonéziával, ahol gyakorlatilag minden hatodik cikk ebbe a kategóriába tartozik - nem jellemző a ragadozó folyóiratokban való közlés.
Mondhatnánk, hogy Albániánál minden európai ország gazdagabb, érthető, hogy minden kutatója számára életbevágó a csekély kutatási forrásokból megszerezni valamit, de akkor mi magyarázza a ragadozó folyóiratokban való megjelenés magas arányát a Közel-Kelet olajmilliárdos országai esetében? Miért van az, hogy vannak nagyon szegény országok, ahol 100 tudományos cikk se jelenik meg évente, de ami megjelenik, az sosem ilyen kétes lapokban, az évente sokezer közleményt kibocsátó, gazdaságilag is igen fejlett Dél-Korea viszont nagyon is elöl van a ragadozó folyóiratokban való megjelenéseket mutató listán? És egyes tudományterületeken bizony még az USA kutatói is beleesnek ezeknek a folyóiratoknak a csapdájába...

Erre a kérdésre Macháček és Srholec azt a választ adja, hogy ahol a verseny a kutatási forrásokért- sokért, kevésért - éles, ÉS ahol csak azzal törődnek, kellő számú cikk jelenjen meg, de nem nézik a munka színvonalát, azaz a támogatásoknak nem a minőség, hanem a mennyiség a legfőbb feltétele, ott bizony fontos "biztosra menni", a közleményeknek gyorsan megjelenni, erre az egyre pedig valóban garanciát nyújt egy ilyen ragadozó folyóirat.
Mi a teendő? Ki kell alakulnia a megfelelő kutatási értékelési kultúrának, amit pénzzel nem lehet helyettesíteni, és amire kivétel nélkül minden országban nagyobb figyelmet kell fordítani.
Ide tartozik az is, hogy a nemzeti értékelési rendszerek milyen adatbázisokat tekintenek "tudományosnak", melyek adatait fogadják el fenntartás nélkül.
Az Elsevier tulajdonában lévő Scopus feltétlenül a legáltalánosabban elismertek közé tartozik, így még inkább érthető, mennyire nagy károkat okozhat, ha az itt indexált ragadozó folyóiratokat is olyannak veszik, amelyek "számítanak".

Jogos a kérdés, egyáltalán hogyan kerülhettek be az adatbázisba, mikor a Scopusban indexelt folyóiratoknak meg kell felelniük minimális minőségi követelményeknek? Mára bebizonyosodott, hogy ez a szűrő felülvizsgálatra és módosításra szorul, mivel egyrészt némely kritérium csak formális, amikor pedig kiadói gyakorlatukkal kapcsolatos kérdésekre a szerkesztőségeknek kell válaszolniuk, nem ragaszkodnak a számukra kényelmetlen igazsághoz - például a szakértői felülvizsgálatok megvalósítását illetően.
Addig pedig, amíg a Scopus nem alkalmaz egy eddiginél hatékonyabb szűrő rendszert, a kutatóknak és az értékelőknek kell éberebbeknek lenniük.