Van kutyánk!

2023. február 7. kedd

Bármilyen szépek is a szivárvány színei, a legfontosabb kérdésekre feketén, fehéren kell válaszolni. Egy intézetnek vagy van kutyája, vagy nincs. A KOKI-nak 2022. dec. 28. óta van! 

 

Tulajdonképpen ezzel le is zárhatnánk a dolgot, ha nem a mi intézetünkről lenne szó. 

De itt a mi intézetünkről van szó, ahol néhányan még a hátsó udvar mandulafájának virágzásáról is elvárnak néhány újszerű gondolatot minden évben, és egyáltalán nem örömteli, ha ezt a cikk írója számára egy vihar pusztítása teszi könnyebbé.

Vagyunk tehát mi, a KOKI nem kicsi, de nem is nagy közössége, ahol, legalábbis többé-kevésbé, majdnem mindenki ismer majdnem mindenkit. Itt sem mindenki kutyabolond, még azt sem lehet mondani, hogy mindenki lelkes állatbarát lenne, de Sziszi története valamennyire mindenkit megérintett. Ez nem véletlen. Öröme-bánata annak, akit ismerünk, mindig mélyebb nyomot hagy bennünk, mint ha ugyanaz sokakkal, de ismeretlenekkel történik. És ki lenne oly keményszívű, hogy érzéketlenül haladna el egy kutya mellett, amikor az teljes bizalommal ráemeli szemét? Márpedig Sziszi nagyon tud nézni. Ahogy az egy golden retriever-kuvasz és még ki tudja milyen felmenőkkel rendelkező kutya esetében ez el is várható. És aki eddig nem is volt kutyabarát, még lehet, különösen, ha megismeri a mi kutyánk történetét.

2022. december 28-ának késő estéjén bekódorgott hozzánk egy gazdátlannak tűnő, elhanyagolt kutya, és akkora változásokat indított el megjelenésével és itt maradásával, mint eddig senki. Még kedves mandulafám sem. Emberrel pedig még kevésbé lehet összehasonlítani, mert az tudománytalanabb hasonlítgatás lenne, mint amikor almát és körtét vetnek össze. Egy kiváló hírnévnek örvendő kutatóintézetben pedig erre különösen ügyelni kell!

Ott tartottunk, hogy megjelent az udvarban egy kutya, és addigi, szerencsésnek nem igazán mondható élete gyökeres fordulatot vett. Mert az a portás volt itt, aki nem csak szereti a kutyákat, de igen közeli ismeretségben van egy kutyapanzió alkalmazottjával, aki a késő esti óra ellenére eljött ide, és nem csak jó minőségű eledelt hozott neki, de egy chipolvasót is. Így még este 10 előtt pár perccel sikerült az utolsó, ilyen későn is elérhető állatorvost rábeszélni, hogy a leolvasott adatok alapján mondja meg a kutya nevét, gazdájának pedig elérhetőségét is. Még mindig december 28. volt, de a kutya már evett-ivott, meg is simogatták, amiért láthatóan nagyon hálás volt, tulajdonosáról pedig a rövid telefonbeszélgetés bebizonyította, hogy nem érdemli meg a gazda nevet. Gondos portásunktól pedig aztán az állatmenhely is megtudta, hogy itt van nálunk Sziszi kutya, akiről gazdája lemondott és itt is marad újévig. Újév első munkanapján pedig a legelső – nem portás – munkába jövő, akit Sziszi a kertkapu mögött, de farkát lelkesen csóválva fogadott, azonnal felhívta igazgatónkat, hogy „helyzet van”, igazgatónk pedig ugyanilyen gyorsan beleegyezett, hogy Sziszi maradhat nálunk, majd ő lesz az intézet kutyája. 

Az események láncolatában így csak kisebb fennakadást okozott, hogy miközben többen is érdekében dolgoztak, hivatalos ügyeket intéztek, Sziszi észrevette az intézet falán levő folytonossági hiányt, és elment várost nézni. A Köröndnél találta meg egy ember, aki szintén kutyabarát volt, és a chipet is megtalálta, és mert akkorra már- hja, ha egy üzlet beindul! – a menhelyen tudták, hogy Sziszi rövidesen hivatalosan is az intézet kutyája lesz, így már indulni is lehetett érte.

Szakavatott emberek négy órás kemény munkával – lelkes nézők biztatása mellett - egy kiváló, méretének megfelelő kutyaházat ácsoltak össze, fém borítású tetővel, hogy be ne ázzon. A házat lakója azonnal birtokba vette, és kiválót aludt már az első éjszakán. Aztán látta orvos, mert oda is elvitték, sőt, a menhelyről is eljöttek megnézni, és igen elégedettek voltak a körülményeivel, csak egy kicsit még közelebb hozatták házát a hall ajtajához, nehogy reggel, még álmosan kilépve házából, kificamítsa bokáját abban a kis esővízlevezető csatornában. (Lehet, nem ez volt az ok, de nem tudok másra gondolni.)

Lett alom, játék, póráz, de főképp rengeteg lelkes érdeklődő és kutyasimogató, és az ő számuk, ha stabilizálódott is, még mindig nagyon elég ahhoz, hogy hányatott korábbi évei után, életével Sziszi elégedett lehessen. Ez meg is látszik rajta.

Januárnak már vége, és igaz, előfordult már egyszer-kétszer, hogy nem akadt sétáltatója, de voltak napok, mikor kétszer is megsétáltatták. Majd ez is beáll. Lassan mindenki hozzászokik, hogy a hall üvegfala mögötti, egyedi kézi munkával előállított kutyaházában fekve, vagy a kertben sétálgatva, kapu mögött ülve arra vár egy kutya, hogy megsimogassák vagy sétálni vigyék. Azt is tudja mindenki, hogy ha azt látja, Sziszi a házában fekszik, a hall ajtaján ügyesen kell kimennie és gyorsan zárni maga mögött, mert nemcsak a huzat vagy szél hoz be egy kis almot a kutyaházból, de maga a kutya is bejöhet, mert sétára indulna.

 

A simogatás-gondoskodás hatására láthatóan fiatalodott, sokkal jobban mozog. De az ő kényeztetése annak is jót tesz, aki simogatja. Mondhatni, az intézet egy terápiás célokat szolgáló kutyával lett gazdagabb. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen még kórházakba, idősotthonokba is bevisznek ilyen céllal kutyákat, és mindenütt nagy sikereket érnek el.

Ilyesmiről tehát lehet hallani. De hogy egy kutya befogadása arra indítsa az embereket, hogy egymással napokig arról beszéljenek, emiatt mennyit nőtt szemükben igazgatójuk és általában véve is, az igazgatóság tekintélye, eddig csak nálunk fordult elő. 

De sosem lehet tudni. . . Hiszen intézetek, igazgatók másutt is vannak, simogatásra, jó szóra vágyó kutyákból, de még emberekből is, pedig vannak elegen.

 

Van Kutyánk!