A gyermek szociális környezetében bekövetkező káros hatások - például a bántalmazás vagy elhanyagolás - jelentősen módosíthatják az agy fejlődését, és fokozzák a későbbi pszichés zavarok kialakulásának kockázatát, különösen a szociális viselkedés zavaraival járó pszichiátriai betegségek tekintetében. A korai szociális stressz különböző transzlációs, klinikailag releváns modelljeinek vizsgálatával az a célunk, hogy feltárjuk az érzelmi szabályozásban szerepet játszó agyterületek érési folyamataiban bekövetkező változásokat és azok hosszú távú funkcionális (viselkedési) következményeit, lehetővé téve a háttérben álló idegrendszeri mechanizmusok megértését és új molekuláris célpontok azonosítását.
A legtöbb ember élete során legalább egy alkalommal traumatikus eseményt él át. Míg a traumát átélők többsége hosszú távú következmények nélkül felépül, azok 10-30%-ánál egy összetett, súlyos és tartós mentális tünetegyüttes, a poszttraumás stressz zavar (PTSD) alakul ki, amely alapvetően csökkenti az életminőséget. A PTSD-ben szenvedő pácienseknél alkalmazott terápiás megközelítések a mai napig nem megoldottak megfelelően. A trauma által kiváltott PTSD kialakulására sérülékeny egyének azonosítása és az ezt a populációt szelektíven célzó kezelési stratégiák alkalmazása nagy klinikai kihívást jelent és komoly terápiás potenciált jelent. A trauma által kiváltott hosszú távú káros viselkedési változásokat csoportunk transzlációs laboratóriumi állatmodell alkalmazásával vizsgálja, mely során célunk a sérülékenység viselkedési markereinek és azok neurális korrelátumainak azonosítása.
A születés körüli oxigénhiányos állapot hatására kialakulóhipoxiás-iszkémiás enkefalopátia (HIE) következtében évente mintegy egymillió újszülött hal meg a világon, a maradandó idegrendszeri károsodást elszenvedők száma pedig ennél is sokkal nagyobb. Még enyhébb kórlefolyás esetén is a HIE hosszútávonneurodevelopmentális betegségekhez,viselkedési,kognitívéspszichiátriaizavarokhozvezethet. Kutatásunk célja, hogy a HIE hosszú távú hatásainak hátterében álló agyi betegségmechanizmusok transzlációs preklinikai vizsgálatával új potenciális terápiás célpontokat találjunk, illetve olyan biomarkereket azonosítsunk, melyek és a későbbi pszichés zavarok iránti fokozott kockázatot előre jelezhetik.
A különböző stresszorokkal való megküzdés elengedhetetlen feltétele a sikeres túléléshez és boldoguláshoz. Mindebben a kognitív és érzelmi folyamatok integrációja zajlik, amit összetett neurális hálózatok végeznek. Patológiás körülmények között a megküzdés túlzottan passzív-elkerülővé válik, mely meghatározója a szorongásos-depresszív zavaroknak. Állatmodellek segítségével a mögöttes agyi mechanizmusok jobban megérthetők, beleértve az egyéni sebezhetőség mechanizmusait is. Rágcsáló modelleket alkalmazva (transzgén egerek, korai életkori stresszorok, sejttípusok manipulációi) vizsgáljuk, hogy a szorongásos-depressziós jellemzők hátterében milyen molekuláris, sejtszintű, vagy neurális hálózatbeli változások azonosíthatók.
Egy széleskörű európai felmérés alapján az összes mentális betegség közül a szorongásos zavarok előfordulása magasan a leggyakoribb, mintegy 34%-ra tehető. Magas előfordulási gyakorisága, illetve súlyos egyéni és társadalmi hatásai ellenére a betegségcsoport hátterében álló neurobiológiai mechanizmusok máig nem teljesen ismertek. Ennek következtében a farmakoterápiás kezelés jelenleg nem kielégítő hatékonyságú, azonban az állatkísérletes kutatások során ígéretesnek bizonyuló új gyógyszercélpontok jelentős százaléka hatástalannak bizonyul a humán klinikai tesztelési fázisok során. Hipotézisünk szerint ennek egy lehetséges magyarázata, hogy a preklinikai szorongástesztek csak az időben fluktuáló és a környezeti hatások által erősen befolyásolt állapotszorongást képesek mérni, így nem alkalmasak a szorongásos betegségek magtünetét képező magas vonásszorongás modellezésére, így hatékonyabb farmakoterápiás célpontok felfedezésének elősegítésére.
